Megpróbálok rászokni az ékezetekkel írásra. Már egyszer régebben megpróbáltam, csak azóta elfelejtettem. De most megint.
Jó hát persze először Bejrútba mentem, csak úgy, hogy előbb Bukarestbe kellett menni Malévval, onnan meg Bejrútba a román légitársasággal. Mindkét gépen adtak ételt, csak a Malévon elég minimálisat, a Taromon
meg csak egy nagyon picit többet. Szóval pár órát el kellett tölteni a bukaresti reptéren, aztan hajnalban érkezés volt Bejrútba. Na gondoltam, hogy akkor reggel lesz majd a városba busz, addig alszom a padon meg ilyesmi. Meg közben járkáltam is, jó persze nem alvás közben, és akkor persze mindig jöttek oda taxisofőrök, hogy velük kéne menni. Ez engem azért is nem zavart, mert gondoltam, hogy akkor legalább lehet velük azt a pár szónyi arabot gyakorolni, amit tudok.
Persze mindig mondták, hogy angolul kéne beszélni, de hát úgy nekem nem érte meg, igaz, az arabból meg semmit nem értettem, de valaki minden arab mondat után mondta angolul is, hogy mi, na az nekem úgy
szinte tökéletes volt. És akkor persze mondták, hogy nem érdemes várni a buszra, mert az nincs, de a könyvben benne volt, hogy majd úgyis ezt fogják mondani, de olyan meggyőzően mondták, hogy én szinte el is hittem. Mondták hogy akkor 20 dollár lenne a taxi, de hogy már ez is mekkora kedvezmény, mert mutatták a kis katalógust, amiben 25. Na jó, aztán amikor nagyon közeledett a reggel, akkor az egyik ember mondta,
hogy akkor elvisz ő 10-ért is, gondolom megijedt, hogy mindjárt elmegyek a busszal. Persze busz tényleg nem vozlt, csak egy ilyen lerobbant kisteherautó, amire semmi nem volt ráírva, elég sok embert kellett megkérdezni mire kiderült, hogy az az. Adtam egy dollárt a sofőrnek, amiből 500 libanoni pénzt még adott is vissza, 1 dollár 1500 LBP. A sofőr mellé 2 utas is befért, és aki a járda melletti ablaknál ült, az mindig mondogatta a járda szélén álló embereknek, akik hátha a buszra várnak, hogy ez a busz hova megy. Ez kb reggel 6 körül volt, és már akkor is egy irányban 6 sávban volt dugó. Csak néhány motoros volt, gondoltam is, hogy na ők is elakadtak, Vietnámban már rég elmentek volna a járdára, de szerencsére egy idő után ők is felmentek. Bukósisakkal nem kell szarakodni, úgy tűnt. Aztán egy idő után mondták, hogy na itt van a városközpont ki is szálltam. Az odavezető úton elég lerobbant házak voltak, de a központban minden ház új volt, vagy éppen épült. Elég sok épült, és mindegyiknél azt írták, hogy jónapot, akkor itt luxusapartmanok épülnek. Na én meg azt se tudtam hova kell menni, utcanevek szinte alig voltak kiírva, meg nem is elég vízszintes a város, gyakran kellett lépcsőkön mászkálni, így már korán reggel megizzadtam. Egy idő után már bármilyen hotel jó lett volna, csak aludni, de mégse bármelyin, mert az egyik pl többszáz dollár volt egy napra. Na lett is egy nem olyan drága, de hosszú távra mégis drága, ott aludtam nappal, este meg elmentem keresni egy olcsóbb helyet, volt is térkép meg cím, de kiírva utcanevek sajnos nem minden sarkon, aki eleve nem tud olyan jól tájékozódni, annak nem javasolnám járkálásra ezt a várost, na én pl nem tudok. Egy idő után lett egy terepjáró, ami 3szor is megállt előttem, én meg mindig elmentem mellette, mire egy idő után mondta, hogy akkor ő elvinne. Na végül egy helyen megállt, átment az út másik oldalára, aztán be a házak közé, megkérdezni, hogy van-e hely, aztán visszajött, és akkor mentem én, ja de sehol semmi nincs kiírva, fel kellett menni az emeletre és ott volt a hostel, de ha valaki nem tudja pontosan, hogy itt van, soha nem találja meg. Például én se találtam meg másnap, amikor átköltöztem volna oda, úgyhogy végül máshova mentem. Pedig mondtam nekik, hogy holnap én jönnék ide. Aztán a visszaút a másik hotelba néhány órán belül megvolt. Másnap véletlenül megtaláltam egy másik olcsónak számító hostelt 12 dollárért. De közben már próbáltam keresni hosszú távra is szállást, pl volt hirdetés, hogy 400 dollár egy hónapra, addigra már kiderült, hogy ez Bejrútban olcsónak számít, de ez a hirdetés is olyan volt, hogy csak lányoknak, meg ezért a pénzért csak egy ágyat adnának egy szobában, amiben egy másik ember is lakna egy másik ágyon. Persze az a baj, hogy miután egy nap után se lett semmi szoba, mármint hosszú távra lakni, akkor én már kezdtem ideges lenni, lehet, hogy ez türelmetlenségnek számít, de biztos a meleg miatt is volt. Gondoltam, hogy akkor átmegyek én inkább Szíriába, írtam egy címre, ahol családokat gyűjtöttek össze, hogy náluk lehet lakni, írtak is vissza, hogy jó jó jó, de most nagyon nem javasolnák a Szíriába utazást. Pedig ott lehet, hogy arabul is könnyebb lett volna tanulni, mert Bejrútban úgy tűnt, hogy mindenki tud angolul, ráadásul jól, így ha arabul mondtam valamit, angolul válaszoltak. Szóval a végén gondoltam, hogy akkor inkább megyek Vietnámba hamarabb, de olcsóbb volt úgy a jegy, hogy először Bangkokba, s onnan oda. Ja meg ez azért is jó, mert 2 napot kell várni, hogy kész legyen az interneten megvett vízum, és akkor azt ott pont meg lehet várni. S akkor így lett Bangkokba jegy Emirates légitársasággal, Dubaiban kellett átszállni, csak a dubai reptéren kb 1 napot kellett várni. A dubai reptér olyan volt mint egy bevásárlóközpont luxusboltokkal. Aludni egyik széken se lehetett kényelmesen, úgyhogy a végén már én is vettem egy pólót drágán. Aztán lett Bangkok, ahol mentem egy szállásra, ahova tavaly is, na de mostmár csak fele annyit lehetett alkudni az árból, utána egyből aludtam is sokat, mert az előtte való napok jelentős részét reptereken töltöttem. Na itt amikor küldték a vízumot, akkor már meg is vettem a jegyet Hanoiba, csak nem a Vietnam Airlinesnál, hanem a Qatar Airwaysnél, mert ott olcsóbb volt, de a repülőgép viszont hatalmas. Ja hát viszont kaját sehol nem szoktak olyan sokat adni, hogy elég legyen, már előtte kipróbáltam azt a cselt, hogy amikor kettő fajta közül lehet választani, akkor mondtam, hogy mindkettőt, és akkor ott mondták, hogy na de inkább csak egyet kéne, de aztán később, amikor már megettem a desszertet is, jöttek, hogy ja én mondtam-e, hogy mindkettőt, mert akkor maradt még a másik fajtából is, itt van.
De ezen a járaton már csak odamentem az evés végén megkérdezni, hogy van-e maradék. Na persze nem olyan, amit meghagytak, hanem, amit eleve el se kértek. Na akkor az mindig van.
